Valahol messze, a világnak egy eddig nem ismert szegletében élt egy félszerzet. abból a fajtából, ami borússá lesz, ha nagyon sokáig egy helyben kell maradnia. Az a fajta, aki álmodozok kalandokról, fenséges utazásokról, arról, hogy egyszer megírja ezeket, s amíg vár egy kaland eljövetelére, mások kalandjainak történetébe mélyed bele.
Egy nap reggel, amikor felébredt, kitörölte az álom morzsáit a szeméből, megrázta harmatos üstökét, és úgy döntött, eleget hallgatta már a feketerigók cserregését, a szarkák csörgését, a toportyánok vonítását. Aznap reggel tett egy kanál mézet a kávéjába, mert úgy gondolta, más az a reggel, mint a többi. Kinyitotta épp olvasott könyvét, hogy reggeli közben kalandozzon egyet, amikor váratlanul egy aranytallér hullott a tányérjára az égből. Sosem látott még ilyet. Sárga volt, csillogó, pont a tenyerébe illő, indaveretes tallér lyukkal a közepén. A szeméhez emelte, és átnézett a lyukon. Nem látott semmi különöset. Az ég ugyanúgy kék, a gyöngvirágok levele ugyanúgy zöld volt. De érzett valamit. Ez a valami a lábában kezdődött; azt mondta neki, kelj útra, indulj útnak. A félszerzet azonban előrelátó volt. Túl sok kalandról olvasott, hogy ne induljon felkészületlenül neki a világnak. Így nekifogott, hogy zsákot szőjön és, hogy összekészítse a motyóját az útra.
